Örökké bennem élsz

– Halló? Karen?

– Szia, Derek! Hogy vagy?

– Jól, köszi… Na, és te? Elég nagy a zaj a háttérben. Az utcán vagy?

– Így is mondhatjuk… – nézett le Karen a maga alatt lévő mélységbe. Jobb kezét, amiben a telefont fogta kissé elöntötte a veríték, így gyorsan áttette a készüléket a másik kezébe, hogy a tenyerét megtörölhesse a farmere szárában.

– Mondhatjuk? Nem értem. Mindegy. Miért hívtál? Valami baj van? – bár aziránt érdeklődött, hogy valami baj történt-e a lánnyal, mégsem tűnt úgy, hogy különösebben izgatná a dolog. Hangja közömbös maradt, és a háttérből folyamatosan hallatszott a billentyűzetének kattogó hangja.  

– Nos, nem, de kösz, hogy kérdezed – mondta a lány. Szemöldökét rosszallóan összehúzta, miközben egy nagyobb széllökés majdnem odébb lökte egy lépést. Az viszont elég veszélyes lett volna, tekintettel jelenlegi… helyzetére. Haját kisöpörte szeméből, mély levegőt vett, és közben újra lenézett az előtte elterülő tájra. – Tudod, nem vagyok otthon.

– Igen, ezt már megbeszéltük. Miért fontos ez? Hova mész?

– Nem megyek sehova. Tulajdonképpen, már a célállomáson vagyok. Azt, hogy nem vagyok otthon, úgy értettem, hogy nem vagyok Los Angelesben.

– … Nem vagy LA-ben?

– Nem.

– Akkor meg, hol vagy? – „És, nekem mi közöm van ehhez?”

– Emlékszel még Interlakenre, Svájcban?

– Interlakenre? Persze, hogy emlékszem. Miért?

– Mert, épp ott vagyok – bejelentése után hosszas csend következett a telefonban, még a billentyűzet kattogása is elhallgatott.

– Mi? De… miért? Hogyan? – Derek teljesen összezavarodott. Természetesen emlékezett Interlakenre és a Stocksee tóra. Gyönyörű hely, ahova a kapcsolatuk fél éves fordulóján mentek el nyaralni. Derek lepte meg Karent az oda szóló repjegyekkel, aki pedig annyira meghatódott a gesztustól, hogy az utazás kezdetéig olyan volt, akár egy Duracell nyuszi. Aztán, mikor odaértek, egy csodás hetet töltöttek együtt. Bár utána minden kicsit másmilyen lett. Talán pont azon a nyaraláson kezdtek megváltozni a dolgok… Ez a gondolat pedig szöget ütött Derek fejébe. Hirtelen, mintha megértette volna, miért van ott Karen.

– Tudod, úgy érzetem, hogy néhány dolgot tisztáznom kell magamban. Úgyhogy vettem egy repülőjegyet, és eljöttem ide, hogy megtegyek egy nagyon fontos dolgot.

– Miféle fontos dolgot? – Derek hátradőlt székében és szabad kezével ráfogott a karfára. Szíve abban a pillanatban nehézzé vált, amikor megtudta, hol van Karen. Szerette Svájcot. Szerette Interlakent. És, most Karen ott van, gyönyörködik a városban, míg ő a munkahelyén poshad, és szép lassan elsorvad az élet nehézségeitől. Azt gondolta, a lány biztos csak az orra alá akarja dörgölni. Most, hogy szakítottak – lassan már három hónapja – biztos meg akarja mutatni, hogy Derek nélkül sokkal nagyszerűbben érzi magát, mint vele. Erre a gondolatra a férfi hátra hajtotta fejét, lehunyta szemét és szomorúan elmosolyodott. „Tényleg jobb lehet így neki. Talán csak visszafogtam őt.”

– Emlékszel, hogy a tó fölött lehetőség volt bungee jumpingozni? – a férfi szeme kipattant, és hirtelen felült a székben.

– Nem mondod komolyan, hogy azt a hülyeséget akarod kipróbálni – hangja ideges volt, remegő. Gyűlölte a magasságot és a veszélyes dolgokat. A bungee jumping, pedig mindkettőt magába foglalta.

– De – nevette el magát Karen. Most ő hunyta le szemét és csak élvezte a szellőt maga körül. Lassan beszívta a levegőt és visszaemlékezett a legutóbbi ittlétükre. Milyen boldog volt akkor. Úgy érezte, a szíve tele van Derekkel. Egész nap le sem lehetett törölni az arcáról a mosolyt. – De, igen. Már épp fent vagyok a gondolában.

– Jézusom Karen! Megy vagy te bolondulva? – Derek teljesen elhűlt. Már akkor is a világ legnagyobb őrültségének tartotta ezt a valamit, amikor együtt ott jártak. Karen csodálattal figyelte a többi embert, aki leugrott, míg Derek pontosan látta ennek az egésznek a veszélyes oldalát.

– Lehet – kuncogott újra a lány. – De meg kell tennem Derek. Biztos érted miért. De, ha szeretnéd, elmagyarázhatom.

– Kérlek, tégy úgy – hangja gúnyosan csengett – epedezek a magyarázatodért.

Karen, hogy összeszedje gondolatait, mély levegőt vett. Közben a mellette lévő bungee-tréner jelzett, hogy mindjárt ő következik az ugrásban. Karen biccentett, hogy megértette és érezte, hogy gyomra kissé megremeg.

– Derek. Öt évig jártunk, és az alatt az öt év alatt, te lettél az életem. Ahogy én neked. A barátaink, a családunk, szinte mindenki csak mellékszereplő lett, és szép lassan háttérbe került. Te meg én túlságosan egymáshoz nőttünk. És ez nagy baj. Azt hiszem ezért is szakítottunk. Remélem, ezzel nem sértelek meg, de a szakításunk jó döntés volt. Azonban, nem tudom, te hogy vagy vele, de én úgy érzem, hiába telt el három hónap, még mindig hozzád vagyok ragadva – Derek megrándult kissé. Tény, hogy ő is gondolt már erre, de így kimondva mégis fájt. Vajon ki volt a hibás? Ő vagy Karen? Vagy talán mindketten? Mióta szétmentek, mindennap ezen gyötrődött. Ő sem tudott igazán továbblépni, és úgy tűnik Karen sem.

– Nem tudok úgy döntéseket meghozni, hogy ne az lenne az első gondolatom, hogy vajon Derek mit szólna ehhez? Ő hogyan döntene? Ilyenkor úgy érzem, valami klón vagyok. Derek másolata, aki csak rá támaszkodva tud élni. Az elején azt gondoltam, ez rendben van. Majd lassan változok. De hiába telt el ennyi idő, nem történt semmi. Mert nem tettem azért semmit, hogy végre elszakadjak tőled és a gondolatodtól. Aztán végig gondoltam a kapcsolatunkat. Az összes jó és rossz dolgot, ami benne volt, és rájöttem valamire. Mi mind a ketten elnyomtuk a másikat. Leláncoltuk egymást és nem engedtük, hogy saját, szabad döntéseink legyenek. Mert lehet, hogy egy pár voltunk, de közben egyéniségek is. Szabad, saját döntésekkel. Mégis sokszor a másik döntött helyettünk. Emlékszel még az előléptetési ajánlatodra?

Derek emlékezett. Másfél éve kapta, és New Yorkba kellett volna költöznie hozzá. Soha vissza nem térő ajánlat volt… és ő elutasította. Karen nem akarta elhagyni LA-t. Szerette a várost és utálta New Yorkot. „Ha oda költöznénk – mondta akkor a lány – én biztosan beleszürkülnék. New York borzalmas!” Úgyhogy Derek csak vett egy mély levegőt, bólintott majd elmosolyodott. „Akkor, visszautasítom. Biztos lesz más ajánlat is.” De nem lett, és Derek még mindig ugyanott volt, mint korábban. A fizetése nem emelkedett, ő pedig szép lassan fásult lett. Már nem élvezte a munkáját.

– Emlékszem – suttogta bele a telefonba.

– Az én hibám, Derek – mondta most Karen, pontosan tudva, hogy Derek mit érez a munkájával kapcsolatban. Mikor rájött, hogy mit vett el a férfitól a költözéstől való ódzkodásával, a bűntudat állandó társává vált. – Bocsáss meg nekem, kérlek! De, nem csak ez. Emlékszel arra a lehetőségre, amikor meghirdették a rendezvényszervezői képzést, és azt mondtam, szeretnék részt venni rajta?

– Igen Karen, emlékszem arra is – mondta a férfi, fejét a kezébe temetve. Pontosan vissza tudott emlékezni Karen arcára, amikor bejelentette neki, hogy elindul a képzésen – reményteli, ragyogó – és az akkori arcára is, amikor ő felsorolta az öt legnyomósabb érvét a rendezvényszervezői munka ellen. Akkor már csak csalódottságot, és szomorúságot látott rajta. Karen végül nem ment el a képzésre. Helyette tovább csinálta az unalmas titkárnői munkáját, és kávét vitt a munkaadóinak, mikor azok kérték.

– Mikor felsoroltad azokat a nevetséges érveidet a rendezvényszervezés ellen, először azt gondoltam, nem érdekel, akkor is megcsinálom. De végül előjött a lelkiismeretfurdalásom, és azt gondoltam, nem élhetem meg a saját álmomat, mikor elvettem a tiédet.

– Ó, Karen – mondta Derek. Hirtelen sírni akart, ott a munkahelyén ülve.

– Semmi baj – súgta Dereknek, miközben egy áruló könnycsepp hagyta el már vöröslő szemét. – Már semmi baj. De tudod, azt gondolom, mivel hagytuk magunkat elnyomni, ezért nem tudunk továbblépni. Mikor erre rájöttem, eszembe jutott az utunk Interlakenbe. Itt még minden más volt, de pont ekkor kezdődött az egész „a másik helyett döntök” dolog.

– Ott? A bungee-ra gondolsz? – ráncolta szemöldökét Derek.

– Igen, a bungee-ra – mosolygott szórakozottan Karen. – Nem volt valami nagy dolog, de én ki akartam próbálni, te meg nem. Végül majdnem összevesztünk, mikor mondtam, hogy akkor is megyek, ha te nem. Aztán egyszerűbb volt simán csak azt tenni, amit kérsz. Úgy legalább nem lett veszekedés. De mindig bántam, hogy végül nem próbáltam ki.

Derek elgondolkozott. Tényleg majdnem összevesztek az egészen, amikor Karen egyszerűen csak mély levegőt vett, és végül azt mondta, hogy nem is olyan fontos. Már akkor is furcsállta ezt a férfi, de végül is csak megnyugodott. Nem kellett végig néznie, ahogy egy halálosan veszélyes dolgot művel a barátnője – akit akkor mindenkinél jobban szeretett. De most, így Karen szempontjából látva, tényleg ez lehetett a kezdőpont a kapcsolatuk romlásában. Nem tűnik nagy dolognak, de az összes azután megtörtént hasonló eseten átzongorázva, tisztán látszik, hogy ez volt a gyújtópont.

– Most pedig ott vagy, hogy pótold ezt a hiányosságodat?

– Igen, és azért is, hogy elkezdjem visszakapni a saját döntéseimet. Hogy azokat a dolgokat csináljam, amiket akarok. Nélküled… de mégis veled.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Derek.

– Ne aggódj, nem arról beszélek, hogy újra akarnám kezdeni – mosolygott Karen. Derek megnyugodott. Szerette Karent, de valójában a nagy szerelem végül az enyészeté lett az öt év alatt. Most csak barátként tudott tekinteni a lányra. – Derek, te voltál és vagy a legjobb barátom. Bár tény, hogy három hónapja nem beszéltünk – nevetett kínosan – de, akkor is ez van. Az öt év alatt sokat változtunk. Egymás miatt változtunk. Mielőtt találkoztam veled, sokkal spontánabb, megfontolatlanabb voltam. Egy gyerek, felnőtt testben.

Derek elmosolyodott. Tényleg sok gyerekes megnyilvánulása volt Karennek a kapcsolatuk kezdetén. De az idő múlásával, a viselkedése is lenyugodott. A végén már túlságosan is.

– Te pedig annyira sarkas voltál, és annyira realista. De végül csak elengedted magad – heherészett a lány. Emlékezett rá, mennyire görcsös és feszült volt a fiú az első randin. Akkor azt gondolta, nem lesz második alkalom. Végül mégis lett, ahogyan harmadik, negyedik és sok századik is. A fiú pedig már nem volt olyan feszült és többször látta mosolyogni, mint közömbösen maga elé bámulni. De a végén megint kezdett görcsössé válni. Már nem volt olyan játékos, mint az elején.

– Fáj, hogy végül megint olyan lettél, mint egy nyamvadt karó – mondta Karen. – Hatással voltunk és vagyunk egymásra. Sőt, mindig is hatással leszünk. Mert, egy részünket, a személyiségünk, a lelkünk egy darabkáját a másikban hagytunk. Emiatt pedig, olyan, mintha mindig velem lennél. Én pedig, veled. Vagy talán tévedek?

– Nem tévedsz. Igazad van, Karen. Egymás részeivé váltunk. Akkor is gondolok rád, amikor nem vagy itt. Már nem szerelemmel, de sokszor jutnak eszembe jó emlékek rólad. Amik megformáltak engem, és téged is. Értem, hogy mit szeretnél mondani.

– Kérlek, lépjünk tovább. Segíts nekem, hogy most megnyomjam az újraindítás gombot, és ezzel elindítsam magunkat valami új, talán valami jobb felé. Benne vagy?

Derek elgondolkozott. Ha Karen úgy gondolja, ez az ugrás segít neki, akkor csak csinálja. Az ő élete és az ő döntése. És, ez így van jól. De mi lesz vele, Derekkel? Ő, hogy tudna ezzel továbblépni?

– Hát perszer, Karen. Csináld, ugorj le! Ez, immár a te életed, és azt akarom, hogy szabad légy végre.

– Akkor, van egy kérésem hozzád.

– Egy kérés?

– Igen. Arra gondoltam, hogy te nem vagy itt, de esetleg lehetne, hogy videóhíváson legyen a telefon, miközben ugrom?

A kérdés megdöbbentette Dereket. Videóhívásban lenni az ugrása közben? Kösz, de nem – lenne a válasza, ha nem értené meg, miért is fontos ez a lánynak. És, most már neki is. Ha látja, ha átéli úgy, hogy közben nincs is ott, akkor talán neki is sikerülhet. Továbblépni és újraindítani önmagát. Mosolyogni, miközben egy barátja jól érzi magát, és megosztja vele az élményt. Elengedni ezt a fagyos közömbösséget.

– Benne vagyok – vágta rá, és egy kis része máris megkönnyebbült. Érezte, hogy erre van szüksége. Egy lezárásra, mégis inkább kezdetre.

– Jó, akkor várj egy kicsit, légyszi, épp rám teszik a hámot – nevette el magát kínosan Karen. Derek hallotta a háttérben, hogy valaki német akcentusú angollal az ugrásról magyaráz Karennek.

– A hám és a hozzá kötött gumikötél teljes mértékben biztonságos, és meg fogja magát tartani. A gumikötél fogja magát visszarántani, amikor a legmélyebb pontot elérte. Bele fog érni a vízbe a teste, szóval vegyen előtte nagy levegőt, és tartsa bent. Ha a lengések véget értek, mi felhúzzuk. Rendben?

– Rendben – hallotta Karen remegő hangját Derek.

– Derek, egy pillanat, és visszahívlak – majd kattanás. Derek maga elé tartotta a telefont, másik kezével pedig, idegesen dobolt az asztalon. Mikor megcsörrent a készülék, hirtelen azt sem tudta, hogy vegye fel, de végül sikerült.

– Itt vagyok – mondta Karen a kamerába. Másabb volt, mint három hónapja. Kicsit vékonyabb, kicsit sápadtabb, és ami a legfontosabb: sokkal inkább olyan, mint öt évvel ezelőtt, amikor találkoztak. Mosolygós, csillogó szemű. Derek önkéntelenül is visszamosolygott rá a kamerán át.

– Na, hogy nézek ki?

– Mint egy őrült – nevetett Derek. A lány haja a széltől borzos volt, és már most látszott rajta az izgalom.

– Úgy is érzem magam – vigyorgott Karen. – Oké, mindjárt ugrom. A telefon a kezemben lesz. Velem maradsz?

– Mindvégig itt leszek – biztosította mosolyogva Derek. Aztán a lány a gondola szélére lépett, és a mélység felé fordította a kamerát. A látvány lenyűgöző volt. Derek emlékezett rá, hogy gyönyörű az a város, de onnan fentről még nem látta. Most pedig, elállt tőle a lélegzete. Ahogy a mélységet és a panorámát figyelte, érezte, hogy az ő gyomra is megremeg. Ekkor volt az első alkalom, amikor azt gondolta „Én is ki akarom ezt próbálni!”.

– Készen áll? – hallotta újra a bungee-tréner hangját.

– Igen, készen – mondta a lány.

– Akkor, visszaszámolok öttől, egynél pedig, rugaszkodjon el!

– Oké.

– Öt – Karen lenézett, és nagy levegőt vett. Hálás volt azért az öt évért, amit Derekkel töltött.

– Négy – Derek nyelt egy nagyot. El sem hitte, hogy most végig nézi, ahogy Karen leugrik. El sem hitte, hogy annyira várja az ugrást, hogy a gyomra is remeg belé.

– Három – Karen ránézett a telefon kijelzőjére. Látta, hogy Derek halálsápadtan az asztal szélét markolja. A lány elmosolyodott.

– Kettő – Derek szeme összetalálkozott a lányéval, mire a férfi biztatóan rámosolygott. Örült, hogy részese lehet ennek a pillanatnak.

– Egy – Karen még egyszer vett egy mély levegőt, és lelépett a semmibe.

Zuhant és zuhant. A félelem és az izgalom átjárta testét, az adrenalin hirtelen belerobbant az ereibe. Hallotta, ahogyan sikít. Üresség, zuhanás, félelem, sikítás. Víz, hideg víz a testén, tüdeje összeszorult, majd mikor már pánikba esett volna, hirtelen újra kapott levegőt. Fellendült, aztán megint le a vízbe, majd újra fel. Fel-le pár pillanatig... Végül felhúzták. Miközben felfelé tartott, oldalra nézett a telefonra. Derek halál sápadt volt, de mégis vigyorgott, és izgatottan kapkodta a levegőt.

– Na, milyen volt? – kérdezte a sikítástól rekedten a lány.

– Ez… – dadogott a férfi – ez egyszerűen oltári volt Karen. Képzelem, neked milyen lehetett. De azért, kérlek, mondd el – kérte izgatottan Derek.

– Felszabadító, félelmetes és valami olyasmi, amit semmi máshoz nem tudok hasonlítani. Úgy érzem, újra és újra ki akarom próbálni Derek.

A kötél a végéhez ért, és a lányt sikeresen kiszabadították a hámból. A lábai és kezei úgy remegtek, hogy azt hitte azonnal összeesik, de a vigyort még így sem tudta letörölni az arcáról. Derek, bár a valóságban nem volt ott vele, valami nagyon hasonlót érzett. Ekkor döntötte el, hogy az első adandó alkalommal ő is megejti ezt az ugrást.

Míg a lány leért a gondolával, egyikük sem beszélt, csak néztek a másikra vigyorogva. Nem kellett beszélniük. Mindketten tudták, hogy abban a pillanatban, amikor Karen leugrott valami új kezdődött és sikerült lezárniuk azt, ami lezárásra várt.

– Apropó – jutott hirtelen Derek eszébe, miközben Karen már a szállása felé sétált. – Mégis, mit keresel ott? Nem dolgoznod kéne?

– De, csakhogy én inkább felmondtam – kacsintott Derekre. A férfi először elhűlt, majd pedig felnevetett. Teljes szívből, felszabadultan.

– Lefogadom, hogy mikor visszajössz, egy éppen induló rendezvényszervezői tanfolyamon fogsz részt venni.

– Nahát, – nyitotta tágra a lány a szemét – honnan tudtad?

Mindketten elnevették magukat. Az ugrás valami hihetetlen dolgot tett mindkettőjükkel. Felszabadította szívüket béklyóiból, és új lehetőségeket nyitott meg előttük. Az életük nem állt meg, csak mert szakítottak. Sőt, talán csak most kezdődik igazán.

Vége