Örökké bennem élsz
– Halló? Karen? – Szia, Derek! Hogy vagy? – Jól, köszi… Na, és te? Elég nagy a zaj a háttérben. Az utcán vagy? – Így is mondhatjuk… – nézett le Karen a maga alatt lévő mélységbe. Jobb kezét, amiben a telefont fogta kissé elöntötte a veríték, így gyorsan áttette a készüléket a másik kezébe, hogy a tenyerét megtörölhesse a farmere szárában. – Mondhatjuk? Nem értem. Mindegy. Miért hívtál? Valami baj van? – bár aziránt érdeklődött, hogy valami baj történt-e a lánnyal, mégsem tűnt úgy, hogy különösebben izgatná a dolog. Hangja közömbös maradt, és a háttérből folyamatosan hallatszott a billentyűzetének kattogó hangja. – Nos, nem, de kösz, hogy kérdezed – mondta a lány. Szemöldökét rosszallóan összehúzta, miközben egy nagyobb széllökés majdnem odébb lökte egy lépést. Az viszont elég veszélyes lett volna, tekintettel jelenlegi… helyzetére. Haját kisöpörte szeméből, mély levegőt vett, és közben újra lenézett az előtte elterülő tájra. – Tudod, nem vagyok otthon. – Igen